M. Júlia memoárkötete

„Nagyon sok kivételes ember közül nőttem ki. Dédanyámat mindenki Véri néniként emlegette, Veronika volt. Ő is nagyasszony volt. És ráadásul egy elég nagy családnak az utolsó sarja. Ő olyan jogi környezetben nőtt fel, amikor már örökölhetett, így vagyonosként, és egyetlen lányként élt. Tizenhat évesen ment férjhez, a férje az első háborúban meghalt, így szerintem valami huszonkét–huszonhárom éves korában már özvegy volt, és úgy volt két gyereke, hogy a legelsőt még el is temették. Huszonéves korától késő nyolcvanéves koráig megmaradt özvegyi státuszban, soha nem ment férjhez, maga igazgatta a birtoknak a dolgait, már amikor volt mit.
Na most, ezt a birtokot úgy kell elképzelni, hogy hegyvidéken a gazdag ember sosem olyan gazdag, mint síkságon. Tehát ezek az erdők nem jelentettek olyan nagy gazdagságot, de azért dédanyám a saját lábán állt, és ő intézte a birtok dolgait. Soha nem ment férjhez, mert nem akarta, hogy a gyerekei valakinek a mostohái legyenek. Valószínűleg voltak anyagi megfontolások is, de volt egy ilyen történet is: amikor kisgyerekként hintáztunk a széken, akkor mindig úgy utasított helyre minket nagymamám, hogy „Nagyanyó is az egyik kérőjét azért utasította vissza, mert hintázott a széken.” – nagyanyám nagyon nagy volt abban, hogy ilyen didaktikus történeteket előásson. Szóval Nagyanyónak voltak kérői, de ő nem akart férjhez menni. Az anyagiakat varrással egészítette ki és áthozta a gyerekeit Budapestre, hogy művelődjenek. Amikor később hazajöttek, akkor itthon is a saját ruháit ő intézte. Na, de akkor még a második háború előtt volt, ő nagyságos asszonynak számított, tehát nem volt olyan, hogy ő varrja meg a saját ruháit, hanem elment rendesen egy szabóasszonyhoz, aki megszabta a ruhát úgy, ahogy ő tudta. És miután hazavitték, még én is láttam olyat, lebontották. Így eleget tett a társadalmi elvárásnak, hogy szabónál készíttette a ruháit, de a minőséget, azt magának otthon hozzáadta.”

Júlia reflexiója

Éli az ember az életét, napra napot, gyűjti az évgyűrűket, miként a fák, aztán egyik ága visszahajlik hozzá, és megszólítja: mesélj a régi nyarakról, tekints bele életed gyűrűibe. Először meghökken az ember, el se hiszi, hogy képes lenne rá, nem látja értelmét se a visszatekintésnek. Értő kérdező segítségével elősorjáznak rejtekükből a történetek, türelmes kezek alatt egymásba kapaszkodnak és regény lesz belőlük. Egy valóságos könyv. Az én könyvem. Jó arányú, szép kivitelű, tenyérbe kívánkozó kis kötet. Aki olvasta, mondta, hogy most ismert meg igazán.

Úgy érzem, sikerült kavicsot ejteni a felejtés fogaskerekei közé.

Hálás vagyok a Memoár Műhely munkatársainak.

Örülök a könyvemnek.

MEGRENDELŐnk, János REFLEXIÓja (MESÉLŐNK FÉRJE)

Nagyon jó volt olvasni a feleségem életéről készült könyvet. A rohanó életben ritkán találunk alkalmat, hogy visszanézzünk, és az emlékek is sokszor szelektálódnak, át is alakulnak: van, ami később nagyobb hangsúlyt kap, más emlékek szertefoszlanak. Érdekes időutazás elolvasni valakinek az emlékeit, akivel együtt élted, éled az életed. A másik más hangsúlyokkal emlékszik ugyanazokra az eseményekre, vagy felidéz olyanokat, amelyeket te már elfelejtettél.

A legnagyobb élmény az volt számomra, ahogy a feleségem az eseményeket értelmezte. Amikor éljük az életet, nem minden történést elemzünk ki, és hihetetlen volt látni, hogy egy-egy esemény a feleségem elméjében, szívében hogy raktározódott el, milyen értelmet, jelentőséget kapott. Több ponton visszamenőleg világosodott meg számomra, hogy ő mit gondolt a dolgokról – ez nagyon jó érzés volt, noha a felismerések nem voltak drámaiak, nem változtatták meg alapjaiban a kapcsolatunkat, szerencsére. De több történetet olvasva kellemesen meglepődtem. Összességében mélyült, gazdagodott a kapcsolatunk.

Nagyon köszönöm a Memoár Műhelynek, hogy alkalmat adott sok minden felidézésére. Tíz órába belefértetni egy életet nem kis vállalkozás, tömöríteni kell az eseményeket, mintha esszenciát nyernénk ki, helyükre kerülnek életünk súlypontjai. Élvezetes volt olvasni. És a feleségemen is azt látom, hogy elégedetten, jó érzéssel zárta le a beszélgetések sorát, és vette kézbe később a kötetet.

Interjúkészítőnk, Kunt Zsuzsanna reflexiója

Bár sok interjút készítettem már életemben, ebben az első Memoár Műhelyes interjúsorozatban még kerestük az életútinterjú itt alkalmazott módszertanának pontos kereteit, lüktetését, ritmusát. Mesélő és kérdező is ismeretlen talajra lépett, együtt. Telve voltam várakozással. Mi bontakozik ki a beszélgetésből? Milyen alapok formálódnak ebben az interjúsorozatban? A kíváncsiság éberségével készülődtem.

Emlékszem, az egyik alkalomra erős fejfájással érkeztem – plédekbe csavargóztunk Júlia nappalijában, a kényelmes kanapén, és négy óra múlva fájdalom nélkül indultam haza. Szelíden, de ellenállhatatlan erővel bomlottak ki az emlékek, és közös figyelmünktől kísérve öltöttek formát. Ennek részeseként én magam is bevonódtam életerővel. Bátorság és bizalom kötött össze minket. A jelenlét megfelelő mértékét kerestem – ami sem nem tolakodó, túláradó, sem nem üres. Nem billenti ki a visszaemlékezés ívét, de érezhető kíséretet biztosít, együtt hullámozva a mesélés dinamikájával. Igazi öröm volt számomra, hogy megszülethetett az összeérés ebben a rövid, de mégis, érzésben maradandóan hosszú találkozásban.

A felhasznált kép forrása: Fortepan / Scmidt Albin

Amennyiben Ön is szeretné megőrizni szeretett családtagjai élettörténetét egy memoárkönyv formájában, lépjen velünk kapcsolatba, örömmel válaszolunk kérdéseire!