M. Hedvig memoárkötete

„Érdekes, korábban valahogy nem is volt szó arról, hogy megkéri a kezemet. Karácsonykor nem volt szabad hazamenni, mert a karácsony nem volt ünnep. Ott kellett maradni, de mindenki érezte a karácsonyt. Nem engedték meg, hogy az emberek bulit rendezzenek. Semmit. Ne legyen ünnepélyes hangulat. S akkor este csak találkoztunk. Sétáltunk, az utcákról beláttunk az ablakokon, láttuk a karácsonyfákat, láttuk, ahogy meggyúltak a fények. Az otthoni karácsony ünnepi hangulatát idézték, jaj, akkor nem is tudom, mi minden játszódott le bennem. Istenem, de jó volna, ha a saját otthonunkban ünnepelhetnénk a karácsonyt! Ilyen dolgok jöttek, de csak spontánul. Nem volt semmilyen nagy bevezető jelenete, természetesen jött, hogy majd együtt leszünk, és ez belesimult az életünkbe. […]
Február 25-én mentünk el, én egy kicsi, fehér, magas sarkú cipőben, egy könnyű kis ruhában és egy kis bolerószerűségben. […] Mikor elmentünk a tanácshoz az összeiratkozásra – másnak nem nevezhetem –, megtudtuk, hogy oda tanú is kell. Tanunk nincsen! Két kéményseprő jött fel a lépcsőn, megkérdeztük őket. „Persze, hogyne!” – mondták, úgyhogy két kéményseprő tanúskodott. Én nem tudom, hogy mi volt velem, de nem tudtam összefogni a számat, kacagógörcsöt kaptam. Na, mindegy. […]
Egyebünk nem volt, mint a rajtunk lévő ruhaféleség, a szükséges kellékeink és egy nagy, zöld színű, epeda rugós kanapénk, de olyan boldogok voltunk, hogy fütyültünk a világra!
Aztán innen-onnan előkerültek edények és más apróságok. Így indultunk el.”

HÉDI NÉNI REFLEXIÓJA

Jól esett visszagondolni, időutazás volt saját magamba. Most, hogy már lassan lejár az élet, rájöttem, hogy szükséges visszatekinteni, végigsétálni az ember életén. Először is a magam szempontjából, hogy megállapítsam, beazonosítsam, miből állt az egész életem.

Fontos felismerést tettem: ahogy visszapörgetem a történéseket, azt látom, hogy az, ami nehéz és rossz és elkerülendő lett volna, az az idő során és a többi események forgatagában pozitívvá minősült. Ami akkor nem sikerült, annak vagy oka, vagy értelme volt. Különösen, bonyolultan kombinálódnak a dolgok, nem lehet nem meglátni Isten kezét benne. Kezdek meggyőződni arról, hogy pusztán véletlenek nincsenek – ezt látom lényegesnek ezekben a visszaemlékező beszélgetésekben.

A másik: a történeteket tovább kell örökíteni a leszármazottaknak, az utókornak, mert amikor már érettebbé válnak, lehet, hogy levonnak belőle valami számukra való tanulságot. A saját megnyilvánulásaikra talán magyarázatot adnak: hogy kire, mire hasonlítunk vérmérsékletben, ritmusban.

Nehéz eljutni oda, hogy az ember kicsit felülről nézze az életét. Az önismeret kapcsán eljutsz oda, hogy sikerül megbocsátani, vagy legalábbis megérteni mostani dolgokat, amikkel egyébként nem értenél egyet. Tiltakozást érzek, bosszúságot, elégedetlenséget a mostani eseményekkel kapcsolatban – de én is ilyen voltam, ha belegondolok. És akkor könnyebb megbocsátani. Vannak az ember alakulásának szakaszai.

Megrendelőnk, Júlia reflexiója (mesélőnk lánya)

Olyan jó, hogy van ilyen! Legtöbb itt elmesélt történetet hallottam már valamilyen formában, de az olyan, mint egy marok laza homok, így kötetbe foglalva, egymáshoz szerkesztve pedig összefüggő történet, valóságos életregény vált belőle. Egy regény, aminek szereplői ismerősek, mégis, más nézőpontból szemlélve meglepően újak.

Olvastam, olvastam, és egyre vártam, hogy folytatódjon, hogy megtudjam a végét, a tanulságot. De a történetnek nincs vége, a tanulság pedig éppen a különböző nézőszögek gyújtópontjában rejlik. Keresni kell. Mesélni kell.

A felhasznált kép forrása: Fortepan / Krasznai Gyula

Amennyiben Ön is szeretné megőrizni szeretett családtagjai élettörténetét egy memoárkönyv formájában, lépjen velünk kapcsolatba, örömmel válaszolunk kérdéseire!