Gelniczky Blanka cikke
A történetmesélő ember
A történetek körülvesznek minket a hétköznapokban. Közösségi médián: Facebookon, Instán, Tiktokon. A beszélgetésinkben, családi ebédnél a húsleves és a sütemény között. Folyamatosan történeteket hozunk létre. Ébredés után felépítjük a napunk narratíváját, elalvás előtt átgondoljuk a nap eseményeit, történetté gyúrjuk a pillanatokat. Amikor elmerengünk azon, hogyan lettünk azok, akik ma vagyunk, és hová tartunk, életünk történetét formáljuk. Még tágabb perspektívából történetet alkothatunk a családunkról, közösségünkről, országunkról és világunkról.
Dan P. McAdams pszichológus, a narratív pszichológia kiemelkedő alakja, úgy fogalmazott, történetmesélő faj vagyunk.
A történetek mindenkiben ott vannak. Elődeink a kezdetektől fogva történeteket osztottak meg egyéni és közös küzdelmeikről, sikereikről és bukásaikról. De miért volt szükség történetekre két mamutvadászat között? Talán részben azért, hogy szórakoztassanak és felüdülést nyújtsanak a mindennapi élet nehézségei után a tábortűznél, amikor amúgy is elmosódik a határ valóság és képzelet között, de talán azért is, hogy erős kötelékeket teremtsen a törzs tagjai között, és az összetartozás érzését. Ilyen történetek révén a tudás átadása is könnyebbé vált. A közvetlen tanításon kívül a történetek lehetővé teszik számunkra, hogy megértsük, mások hogyan birkóztak meg a nehéz helyzetekkel, hogyan oldották meg a problémákat, vagy találtak erőt mások támogatásában. Az elmesélt történeteinkkel mindannyian azonosulunk, így értelmezzük újra és újra önmagunkat.
Milyen történet vagyok én?
Gyerekkorunktól kezdve foglalkoztatnak bennünket a kérdések: ki vagyok? Mi a szerepem a világban?
Ez először a dackorszakban nyilvánul meg, amikor gyerekként a határainkat feszegetjük, később, kamaszként pedig már egyre jobban artikulálni tudjuk ezeket a kérdéseket. Ahogy történeteinket felfűzzük, értelmezzük, úgy alakul ki McAdams szerint a narratív identitásunk, ami a múltunkat, jelenünket és jövőnket kapcsolja össze. Ebből a szempontból az idősíkok nem lineárisan, hanem holisztikusan, egyszerre léteznek – a jelen eseményei befolyásolják a múltat. Ez persze nem azt jelenti, ha tegnap szénné égettem a kalácsot, akkor az ma mégis finom omlós lesz, a hozzáállásomon, értelmezésemen viszont tudok változtatni, esetleg újra megsüthetem a kalácsot. Amikor tehát változtatunk a múltbeli események értelmezésén, azzal a jelenünket és a jövőnket is hozzáigazítjuk. A történeteinket újra elmesélhetjük. Micsoda sikersztori például a kalácségetőből Michelin-csillagos séffé válás!
A narratív identitás fejlődése a gyerek és a szülő közti beszélgetéseken keresztül történik: így tanulunk meg gyerekként jelentést adni a személyes történeteknek.
De nemcsak a történetek mesélése, hanem az aktív hallgatás is segít, mások élettörténetei ugyanis hatással vannak ránk, és hasonló módon tudunk tanulni belőlük, mint saját tapasztalatunkból. A történetek megosztása már régóta a nagyszülői szerephez kapcsolódik, és a nagyszülők és az unokák közötti egyik leggyakrabban feljegyzett kapcsolódási forma. Nagyszüleink történetei élni tanítanak. Találóan ír erről Lieblich és Josselson a The Narrative Study of Lives című munkájában:
Úgy látom az életet, mint egy katedrálist – egy személyes katedrálist, csodálatos és folyton épülő ólomüveg ablakokkal, amelyek az élettörténetet ábrázolják a maga sokszínűségében…. A katedrálisnak erős váza van, mert azt egy szerető család segít megteremteni, de az ablakok kialakítása egy életen át tart – ez az intenzíven személyes rész: az ablakok az élettapasztalataidból épülnek.
Book I., p. 78.
Családi történeteink
Legtöbben életünk során elgondolkodunk a gyökereinken, kíváncsiak vagyunk az őseinkre, és arra, hogy melyik szülőnktől örököltünk bizonyos tulajdonságokat, értékrendet.
A családi történetek gyakorolják ránk a legerősebb hatást: megalapozzák a gyermekek érzelmi biztonságérzetét, beágyazzák a gyerekeket a szülők, nagyszülők, nagynénik és nagybácsik és egyéb rokonok történetébe, akik közül sokan nagy kihívásokkal néztek szembe, és mégis kitartottak.
Ezek a történetek segítenek a gyerekeknek kialakítani a rugalmas megküzdőképességüket. A kutatások következetesen bizonyítják, hogy a történetek és a mesemondás az egyik elsődleges módja annak, hogy a családok és a családtagok megértsék a mindennapi és a nehéz eseményeket, megteremtsék az egyéni és csoportos identitás érzetét, emlékezzenek, generációkat kapcsoljanak össze, és iránymutatásokat hozzanak létre a családi viselkedéshez. Rajtuk keresztül megtapasztalhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy hasonló nehézségekkel megbirkózott már például nagymamánk is. Vannak mindenki életében megjelenő elemek – párkapcsolat, karrier, család. Az ilyen életeseményekről, de akár a mindennapokra vonatkozó, hétköznapi történetekről – például, hogy a családban apai ágról a férfiak egyszerűen ki nem állhatják a paradicsomot – való beszélgetések segítenek kialakítani egy közös, generációkon átívelő családi identitást, ami támaszt nyújt az egyéni megküzdésben, és segít a pozitív énkép fenntartásában.
De mit nevezünk családi történetnek? Leginkább a személyes élmények narratív beszámolójaként határozhatjuk meg, amelyek jelentéstartalommal bírnak az egyén, illetve az egész család számára is. A családi történetek mesélése a fejlődés központi folyamataihoz kapcsolódik, ideértve a nyelv elsajátítását, az érzelemszabályozást és a családi interakciós minták kialakítását is.
Hogyan meséljük a családi történeteinket?
Marshall Duke, az Emory Egyetem pszichológia professzora, és Robyn Fivush, a Családi Narratívák Laboratórium igazgatója ezeknek a családi történeteknek, családi narratíváknak a típusait vizsgálták kutatásukban. Családi beszélgetések megfigyelése alapján három interakciós stílust különböztettek meg.
Vannak koordinált perspektívájú családok, akik a beszélgetést közösen alakítják, és mindenkinek a nézőpontját figyelembe veszik, így egy komplexebb történetet hoznak létre, mint ha egyvalaki mesélne – a közös visszaemlékezés és történetmesélés egy jól működő család esetén gyakori viselkedés, a mindennapok része.
Az egyéni perspektívájú beszélgetéseknél a családtagok felváltva mondják el gondolataikat és érzéseiket az adott eseményről, de ezek különálló történetek maradnak. Megfigyelték még az uralkodó perspektívát is, aminél egy családtag beszél és irányítja a beszélgetést, gyakran mások érzéseit vagy véleményét figyelmen kívül hagyva.
Ezek a családi – leggyakrabban ebédlőasztalnál történő – beszélgetések felépítenek egy narratívát, aminek szintén három típusát különítették el Duke-ék. Ilyen az emelkedő narratíva: „szegények voltunk, mint a templom egere, de ma már tejben-vajban fürödhetünk.” A másik az ereszkedő narratíva, ahol a tejes-vajas fürdő megavasodott. Végül a harmadik, váltakozó narratívában szó esik a nehézségekről, de örömökről is, a hangsúly pedig a sikeres megküzdésen van. Ez a váltakozó (oszcilláló) narratíva tekinthető a legegészségesebbnek, hiszen a családtagok, hogy túljuthassanak a jelen nehézségein, felidézhetik azokat a sikeres megküzdési módokat, amiket őseik használtak a múltban.
Ahogy személyes, úgy a családi történeteinket is újraírhatjuk. Idézzük fel a gyerekkorban hallott történeteket, üljünk le újra beszélgetni a nagyszüleinkkel, hiszen felnőtt fejjel máshogyan értelmezzük a gyerekként még meseszerűnek tűnő életeseményeket.
Felhasznált irodalom:
Pratt, M. W., & Fiese, B. H. (Eds.). (2004). Family stories and the life course: Across time and generations. Routledge.
Bohanek, J. G., Marin, K. A., Fivush, R., & Duke, M. P. (2006). Family narrative interaction and children’s sense of self. Family Process.
Josselson, Ruthellen, Lieblich, Amia, and McAdams, P. Dan (2006). Identity and Story
Creating Self in Narrative. APA.
McAdams, D. P., & McLean, K. C.( 2013). Narrative identity. Current directions in psychological science.
Robyn Fivush, Natalie Merrill (2016). Intergenerational narratives and identity across development. Developmental Review.
Tschuggnall, K., & Welzer, H. (2002). Rewriting memories: Family recollections of the national socialist past in Germany. Culture & Psychology.
A kiemelt kép forrása: Fortepan / Suzanne Lorant
