Családi narratíva

Hogyan alakítanak minket családi történeteink?

Történeteink nem velünk kezdődnek. Identitásunk alakításában szüleink, nagyszüleink, családtagjaink elbeszélései, családi emlékezetünk is szerepet játszik. Életutunk nincs kőbe vésve; saját és családi narratívánkat is újraírhatjuk.

Gelniczky Blanka cikke

A történetmesélő ember

A történetek körülvesznek minket a hétköznapokban. Közösségi médián: Facebookon, Instán, Tiktokon. A beszélgetésinkben, családi ebédnél a húsleves és a sütemény között. Folyamatosan történeteket hozunk létre. Ébredés után felépítjük a napunk narratíváját, elalvás előtt átgondoljuk a nap eseményeit, történetté gyúrjuk a pillanatokat. Amikor elmerengünk azon, hogyan lettünk azok, akik ma vagyunk, és hová tartunk, életünk történetét formáljuk. Még tágabb perspektívából történetet alkothatunk a családunkról, közösségünkről, országunkról és világunkról.

Dan P. McAdams pszichológus, a narratív pszichológia kiemelkedő alakja, úgy fogalmazott, történetmesélő faj vagyunk.

A történetek mindenkiben ott vannak. Elődeink a kezdetektől fogva történeteket osztottak meg egyéni és közös küzdelmeikről, sikereikről és bukásaikról. De miért volt szükség történetekre két mamutvadászat között? Talán részben azért, hogy szórakoztassanak és felüdülést nyújtsanak a mindennapi élet nehézségei után a tábortűznél, amikor amúgy is elmosódik a határ valóság és képzelet között, de talán azért is, hogy erős kötelékeket teremtsen a törzs tagjai között, és az összetartozás érzését. Ilyen történetek révén a tudás átadása is könnyebbé vált. A közvetlen tanításon kívül a történetek lehetővé teszik számunkra, hogy megértsük, mások hogyan birkóztak meg a nehéz helyzetekkel, hogyan oldották meg a problémákat, vagy találtak erőt mások támogatásában. Az elmesélt történeteinkkel mindannyian azonosulunk, így értelmezzük újra és újra önmagunkat.

Milyen történet vagyok én?

Gyerekkorunktól kezdve foglalkoztatnak bennünket a kérdések: ki vagyok? Mi a szerepem a világban?  

Ez először a dackorszakban nyilvánul meg, amikor gyerekként a határainkat feszegetjük, később, kamaszként pedig már egyre jobban artikulálni tudjuk ezeket a kérdéseket. Ahogy történeteinket felfűzzük, értelmezzük, úgy alakul ki McAdams szerint a narratív identitásunk, ami a múltunkat, jelenünket és jövőnket kapcsolja össze. Ebből a szempontból az idősíkok nem lineárisan, hanem holisztikusan, egyszerre léteznek – a jelen eseményei befolyásolják a múltat. Ez persze nem azt jelenti, ha tegnap szénné égettem a kalácsot, akkor az ma mégis finom omlós lesz, a hozzáállásomon, értelmezésemen viszont tudok változtatni, esetleg újra megsüthetem a kalácsot. Amikor tehát változtatunk a múltbeli események értelmezésén, azzal a jelenünket és a jövőnket is hozzáigazítjuk. A történeteinket újra elmesélhetjük. Micsoda sikersztori például a kalácségetőből Michelin-csillagos séffé válás!

A narratív identitás fejlődése a gyerek és a szülő közti beszélgetéseken keresztül történik: így tanulunk meg gyerekként jelentést adni a személyes történeteknek.

De nemcsak a történetek mesélése, hanem az aktív hallgatás is segít, mások élettörténetei ugyanis hatással vannak ránk, és hasonló módon tudunk tanulni belőlük, mint saját tapasztalatunkból. A történetek megosztása már régóta a nagyszülői szerephez kapcsolódik, és a nagyszülők és az unokák közötti egyik leggyakrabban feljegyzett kapcsolódási forma. Nagyszüleink történetei élni tanítanak. Találóan ír erről Lieblich és Josselson a The Narrative Study of Lives című munkájában:

Úgy látom az életet, mint egy katedrálist – egy személyes katedrálist, csodálatos és folyton épülő ólomüveg ablakokkal, amelyek az élettörténetet ábrázolják a maga sokszínűségében…. A katedrálisnak erős váza van, mert azt egy szerető család segít megteremteni, de az ablakok kialakítása egy életen át tart – ez az intenzíven személyes rész: az ablakok az élettapasztalataidból épülnek.

Book I., p. 78.

Családi történeteink

Legtöbben életünk során elgondolkodunk a gyökereinken, kíváncsiak vagyunk az őseinkre, és arra, hogy melyik szülőnktől örököltünk bizonyos tulajdonságokat, értékrendet.

A családi történetek gyakorolják ránk a legerősebb hatást: megalapozzák a gyermekek érzelmi biztonságérzetét, beágyazzák a gyerekeket a szülők, nagyszülők, nagynénik és nagybácsik és egyéb rokonok történetébe, akik közül sokan nagy kihívásokkal néztek szembe, és mégis kitartottak.

Ezek a történetek segítenek a gyerekeknek kialakítani a rugalmas megküzdőképességüket. A kutatások következetesen bizonyítják, hogy a történetek és a mesemondás az egyik elsődleges módja annak, hogy a családok és a családtagok megértsék a mindennapi és a nehéz eseményeket, megteremtsék az egyéni és csoportos identitás érzetét, emlékezzenek, generációkat kapcsoljanak össze, és iránymutatásokat hozzanak létre a családi viselkedéshez. Rajtuk keresztül megtapasztalhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy hasonló nehézségekkel megbirkózott már például nagymamánk is. Vannak mindenki életében megjelenő elemek – párkapcsolat, karrier, család. Az ilyen életeseményekről, de akár a mindennapokra vonatkozó, hétköznapi történetekről – például, hogy a családban apai ágról a férfiak egyszerűen ki nem állhatják a paradicsomot – való beszélgetések segítenek kialakítani egy közös, generációkon átívelő családi identitást, ami támaszt nyújt az egyéni megküzdésben, és segít a pozitív énkép fenntartásában.

De mit nevezünk családi történetnek? Leginkább a személyes élmények narratív beszámolójaként határozhatjuk meg, amelyek jelentéstartalommal bírnak az egyén, illetve az egész család számára is. A családi történetek mesélése a fejlődés központi folyamataihoz kapcsolódik, ideértve a nyelv elsajátítását, az érzelemszabályozást és a családi interakciós minták kialakítását is.

Hogyan meséljük a családi történeteinket?

Marshall Duke, az Emory Egyetem pszichológia professzora, és Robyn Fivush, a Családi Narratívák Laboratórium igazgatója ezeknek a családi történeteknek, családi narratíváknak a típusait vizsgálták kutatásukban. Családi beszélgetések megfigyelése alapján három interakciós stílust különböztettek meg.

Vannak koordinált perspektívájú családok, akik a beszélgetést közösen alakítják, és mindenkinek a nézőpontját figyelembe veszik, így egy komplexebb történetet hoznak létre, mint ha egyvalaki mesélne – a közös visszaemlékezés és történetmesélés egy jól működő család esetén gyakori viselkedés, a mindennapok része.

Az egyéni perspektívájú beszélgetéseknél a családtagok felváltva mondják el gondolataikat és érzéseiket az adott eseményről, de ezek különálló történetek maradnak. Megfigyelték még az uralkodó perspektívát is, aminél egy családtag beszél és irányítja a beszélgetést, gyakran mások érzéseit vagy véleményét figyelmen kívül hagyva.

Ezek a családi – leggyakrabban ebédlőasztalnál történő – beszélgetések felépítenek egy narratívát, aminek szintén három típusát különítették el Duke-ék. Ilyen az emelkedő narratíva: „szegények voltunk, mint a templom egere, de ma már tejben-vajban fürödhetünk.” A másik az ereszkedő narratíva, ahol a tejes-vajas fürdő megavasodott. Végül a harmadik, váltakozó narratívában szó esik a nehézségekről, de örömökről is, a hangsúly pedig a sikeres megküzdésen van. Ez a váltakozó (oszcilláló) narratíva tekinthető a legegészségesebbnek, hiszen a családtagok, hogy túljuthassanak a jelen nehézségein, felidézhetik azokat a sikeres megküzdési módokat, amiket őseik használtak a múltban.

Ahogy személyes, úgy a családi történeteinket is újraírhatjuk. Idézzük fel a gyerekkorban hallott történeteket, üljünk le újra beszélgetni a nagyszüleinkkel, hiszen felnőtt fejjel máshogyan értelmezzük a gyerekként még meseszerűnek tűnő életeseményeket.

Felhasznált irodalom:

Pratt, M. W., & Fiese, B. H. (Eds.). (2004). Family stories and the life course: Across time and generations. Routledge.

Bohanek, J. G., Marin, K. A., Fivush, R., & Duke, M. P. (2006). Family narrative interaction and children’s sense of self. Family Process.

Josselson, Ruthellen, Lieblich, Amia, and McAdams, P. Dan (2006). Identity and Story
Creating Self in Narrative. APA.

McAdams, D. P., & McLean, K. C.( 2013). Narrative identity. Current directions in psychological science.

Robyn Fivush, Natalie Merrill     (2016). Intergenerational narratives and identity across development. Developmental Review.

Tschuggnall, K., & Welzer, H. (2002). Rewriting memories: Family recollections of the national socialist past in Germany. Culture & Psychology.

A kiemelt kép forrása: Fortepan / Suzanne Lorant

Megosztás:
Share on facebook
Share on email
Share on skype
Share on whatsapp
Share on linkedin

Amennyiben Ön is szeretné megőrizni szeretett családtagjai élettörténetét egy memoárkönyv formájában, lépjen velünk kapcsolatba, örömmel válaszolunk kérdéseire!

Kapcsolódó cikkek