Magdi néni memoárkötete

„[’56] Október 22-én este a negyed-ötöd éves orvostanhallgatók összehívták a kollégistákat, úgy döntöttek – mi, kis elsősök csak lestünk –, hogy leváltjuk az igazgatónőnket, mert egy nagy K – az orvostanhallgatók szépen ki is mondták –, és nekünk nem kell olyan igazgató. A K kettő is lehet, de akkor a kommunistákról még nem mertünk volna nyilatkozni. Leváltottuk az igazgatónőt, és ott volt egy kollégiumi lánycsapat vezető nélkül. Nem volt senki, csak egy tündéri aranyos takarító néni.
23-án reggel az első óránk a marxizmus lett volna. A csoportunkban volt egy nagyon vonalas fiú, de éppen az ő irányításával úgy döntöttünk, hogy nem az órára megyünk, hanem le, a Duna-partra.
Akkor már lehetett érezni a levegőt. Pár óra múlva elmentünk a Gólyavárba, ahol felolvasták a pontokat. Azt mondták, tüntetni fogunk, de még csak most kapunk engedélyt. Fél óra múlva jött a hír, hogy nem kaptuk meg az engedélyt. Megint fél óra múlva jött az új hír, hogy de, megkaptuk, és néma tüntetés lesz.
Mi, az orvosi egyetem diákjai összegyűltünk a műegyetemistákkal, és végigvonultunk a Műegyetemtől a Bem-szoborig. Kettőkor indultunk el. Ez egy borzasztó és nagyon szép dolog volt. Nyolc-tíz ember alkotott egy sort, összefogódzkodtunk, nehogy közénk tudjon férkőzni olyan, aki bomlasztani akar. Összekarolkodva, barátságosan, csendben mentünk.
A Petőfi téren Sinkovits Imre elszavalta a Talpra magyart. Közben mondtak egy-egy szónoklatot. Átjöttünk a Petőfi hídon, az ablakban kis óvodások pici, nemzetiszínű zászlóval a kezükben kiabálták, hogy: „Éljen a magyar ifjúság!” Mentünk az Andrássy úton – ami akkor nem az volt. Az ablakokban emberek, akik éppen otthon voltak. Kiabáltak. Virágokat dobáltak le. Egy öregúr odajött közénk, hogy kezet fogjon velünk: „Éljen a magyar ifjúság! Olyan régen vártam már rátok” – mondta. Ilyen hangulatban mentünk.
A társaság egy része a Rádióhoz ment, mi az Országház elé. Közben telt az idő, kezdett sötétedni. Nagy Imre kiállt az erkélyre, és elmondta a maga beszédjét. Egyszer csak megjelentek a háta mögött a fegyveresek. Akkor mondta azt, hogy kér bennünket, menjünk haza. De senki nem ment haza. Eloltották a téren a nagy villanyokat, sötét volt. Nálunk voltak a táskák a tankönyvekkel, jegyzetekkel. Meggyújtottuk. Mindenki azt, ami nála volt. Gyönyörű, nappali fény lett. Akkor még nem hallottuk, mi történik a Rádiónál.
Este tíz óra lehetett, amikor Nagy Imre könyörgésére végül elkezdtünk szétoszlani az Országház előtt. Olgával úgy mentünk az Üllői út végére, hogy a villamos utolsó kocsija már égett. Akkor még nagyon rossz volt a közlekedés, egymás hegyén-hátán utaztunk, és a lépcsőkön is álltunk.
Ahogy átjöttünk a Margit hídon, teherautón munkások jöttek velünk szembe, akiknek semmi fegyverük nem volt, kapát hoztak, meg villát, ami éppen a kezük ügyébe került. Kiabáltak, hogy miért nem szóltunk, hogy mi ezt szervezzük?
Sorba jöttek, olyan gyorsan elterjedt a híre. Olyan sok mellébeszélés van néha a tv-ben. Fogalmuk sincs az egészről azoknak, akik ott megszólalnak, mert csak tanulták vagy hallották. Néha nem is hallgatom meg, ha ’56-ról beszélnek, mert annyira máshogyan volt, mint ahogyan sokszor mondják.
A szobánk egy katonai objektum földszintjén volt – előtte tisztek laktak az épületben. Civilek dörömböltek az ablakon, hogy adjunk fegyvert, azt hitték, van nálunk. Nem volt nekünk, és borzasztóan be voltunk ijedve. Szóltunk a takarító néninek. Mondta, hogy menjünk le a szenespincébe. Ott húztuk meg magunkat másfél napig. Amikor egy kicsit csend lett, kimentünk. Az akkor itt levő egy-két orosz tank nem bántott. Föltették a magyar lobogót, úgy vonultak el az Üllői úton. Amíg még bent voltunk a szobánkban, egyszer bekopogott az egyik tanársegéd, hogy elmegy kenyérért, hozzon-e nekünk valamit. Nem jött vissza, utóbb hallottuk hírét, hogy ott lőtték agyon. Később mi is kimentünk az utcára. Egyszer csak jött egy idős úr, és azt kérdezte egy tőlem messzebb álló lánytól: „Kislány, maga nem vette észre?” Mert a szomszéd házból lőttek ránk, és a lánynak átlőtték a karját. De olyan izgalomban voltunk, hogy még ő sem vette észre. És ez még a békességes idő volt.”

Magdi néni reflexiója

Annával nagyon jó volt a beszélgetés, nagyon élveztem. Az egész életnek minden részletét úgysem tudja az ember elmondani egy ilyen interjúban sem, csak a részleteket, fontos dolgokat. Jó, hogy valaki hozzásegített a gondolatok előhozásához. Sok gyerekkori élményemmel régóta nem is foglalkoztam, eszembe se jutottak, talán a gyerekeknek sem meséltem róluk. A középiskolai történések, az egyetemi első- másodéves történetek a kérdések hatására jöttek csak elő, nem gondoltam rájuk mostanában. Bizonyos dolgokról már csak mi, az idősebb generáció tudunk mesélni, és fontos, hogy a fiatalabb generáció kérésére történik mindez.

Szépen, összeszedetten dolgozott a csapat, a könyv maga nagyon tetszetős, jó volt kézbe venni.

MEGRENDELŐnk, B. Hajnal Reflexiója

Nagyon élveztem a könyv minden sorát. Sok történetet már többször hallottam, mégis most újra érdekes, izgalmas volt Édesanyám minden sztorija, akár kislány korából, akár későbbi időből való volt. Csodálatos emlék, nagyszerű ajándék mindannyiunknak. Mindenkinek jó szívvel ajánlom ezt a lehetőséget.

INTERJÚKÉSZÍTŐnk, Csák Anna reflexiója

Magdi nénivel beszélgetni igazán megindító élmény volt. Az egész életének mozgatórugója a családja iránti feltétlen szeretet és odaadás, és ez minden történetben, minden apró kis részletben tükröződött. Egy nehéz történelmi korszakban tartással élte az életét, és kedvesen, szerényen tette azt minden körülmények között, amit helyesnek gondolt. Szerettem ezeket a beszélgetéseket, jó volt „tiszteletbeli unokaként” ülni a nappalijában a kanapén, és egy tányér sütemény mellett hallgatni egyik történetet a másik után: tanúja lenni annak, hogyan lehet a fájdalom és a nehézségek ellenére derűvel és hittel élni az életet.

A felhasznált kép forrása: Fortepan / Chucky eager tumblr

Amennyiben Ön is szeretné megőrizni szeretett családtagjai élettörténetét egy memoárkönyv formájában, lépjen velünk kapcsolatba, örömmel válaszolunk kérdéseire!