A hang, a dallammenet, a tempó, a szóhasználat minden ember különlegesen meghitt jellemzője, sajátja. Az írásbelivé alakítás során ezek szükségszerűen átalakulnak, és a szavak súlya felértékelődik.
Általában egy-egy interjúfolyamat három ülésből áll, alkalmanként két-három órát beszélgetünk. A beszélgetés fő vonulatát egy interjúvázlat adja, amely többé-kevésbé időrendben veszi sorra az emberi élet nagy témaköreit.
Attól függően, hogy kinek mesélünk, változik, hogy milyen történeteket és milyen mélységben osztunk meg magunkról, ezért az ismerkedő beszélgetés során igyekszünk minél pontosabban körüljárni, kiknek szól a kötet.
Mesélőink hangot szoktak adni abbéli aggodalmuknak, hogy már nem emlékeznek jól mindenre, ami velük történt. Rég is volt, felejtettek is, összefolynak az események, dátumok, helyszínek. „Bárcsak öt évvel ezelőtt kérdeztek volna…”, halljuk gyakran.
Az ismerkedő beszélgetés során sok mesélő beszámol arról az aggodalmáról, hogy az ő élete nem volt túl érdekes, és hogy felesleges időt fecsérelni pont az ő életútja meghallgatására, megőrzésére.
Amikor az ismerkedő beszélgetésen először találkozunk a mesélőinkkel, rendszerint két kérdés közül legalább az egyik fel szokott merülni. Az egyik: „nem lesz túl szomorú, amit mesélni fogok?”
Tisztában vagyunk vele, hogy egy élettörténet elmeséléséhez elsősorban kölcsönös bizalomra van szükség. Éppen ezért kiemelten fontos számunkra, hogy a velünk megosztott történeteket szigorúan bizalmasan kezeljük. A munka lezárása után a birtokunkba jutott anyagokat archiváljuk, és a korábban szerződésben meghatározott ideig tároljuk.
Hálásak vagyunk, hogy több mesélőnk hozzájárult története részleteinek megosztásához honlapunkon és közösségi felületeinken. Ezáltal is közelebb tudjuk hozni a történetmesélés erejét és szépségét minden kedves érdeklődőnkhöz.